Csendesen ül az ágyam szélén, izületnyűtte kezével a lábamat simogatja, szemei a messzeségbe révednek, – tudom, hogy az emlékei között kutat, és hamarosan elkezd mesélni. Vagy énekelni. Ahogyan félévszázada is: simogatta a kék-zöld foltos lábamat, és bársonyos hangján énekelte a “Gyermekem, ó, aludj már…” kezdetű altatót. (Nagyon szép hangja volt. Nem örököltem.) Sosem tudtam meg a dalocska végét, mert az “…erdőben az őzikék”-nél én már zokogtam. Azóta is, mindannyiszor.
Hallgatok, nem akarom összezavarni, – és döcögősen bele is kezd a történetbe:
“…8-9 éves lehettem (1943-44), a Nagyanyám tanyáján zsúfolódtunk össze, mert a mi házunkat repesz-találat érte. Fent, a présházban magyar katonák bújtak, aztán amikor jöttek a nyilasok, kiborogatták a hordókat, és elmenekültek. Bokáig állt a bor. A nyilasok Apámat is fel akarták akasztani, mert a Kufärstein barátja volt. Újfehértón nagyon sok zsidó család élt. Az én barátnőm is az volt. Egy tüdőbeteg kislány. Vörös, göndör haja volt. Hatágú csillagot kellett hordaniuk. (Sok besúgó volt a városban.) Aztán mindőket elvitték. Senkit nem láttunk viszont. Apámat Szibériába vitték harcolni. Aztán jöttek az oroszok is. Rengetegen. Jöttek ezrével a Nagydorogi úton, meg a Kisdorogi úton is. Olyan húzott szemük volt. Kirgizek lehettek. Rettentő nagy lovakon ültek. Muraköziek talán. Vastag, nagy lábú lovak voltak. A nyilasok elmenekültek. Anyám nagyon szép fiatalasszony volt, mézszőke hajjal, világító kék szemmel. Nagykendővel bekötötte a fejét, és bekormolta az arcát. A kirgizek kiröhögték, hogy “cigánka”. A nagyanyám nagyszobájában rendezték be a rendelőt. Szanitécek, meg nővérek kötözték a sebesülteket. Nem tudtak magyarul, de mi biztonságban voltunk velük.
Aztán felköltöztünk az Ürömhegyre. Ahogy mentünk felfelé, nekem ömlött a vér az orromból. Nem bírtam a friss levegőt. Onnan Óbudára, a Berend utca 3-ba költöztünk, a Harisnyagyár közvetlen szomszédságába. Onnan jártam dolgozni a Fonógépgyárba. Marós voltam. 50 kg-os szerszámokat egyedül emelgettem. Nem segítettek a fiúk, mert irigyek voltak rám. Sztahanovista voltam, 700 (hétszáz!) százalékot teljesítettem a magam készítette segédszerszámokkal. Kaptam kitüntetést is, a gyárban nőként először. Jöttek fényképezni is, kirakták plakáton a fotómat a Nemzetinél. A Blahánál. A villamosról néztem meg magamat a plakáton, nem mertem odamenni. 18 éves voltam…”
Just Me 