2024. Január 26.

Kispest, helyijáratú villamos. Ülünk, várjuk az indulást. Néhányan még lihegve fellibbennek, eloszlanak. Bambulok. Arra riadok, hogy egy banyatank landol a lábamon. Lenézek. Nyugszik. Ott, a Guess bőrbakancsomon. Lenne hely bőven másutt is. De ez ott akar…

Felsandítok a tulajra: jólöltözött (nálam jobban) idősebb hölgy (max. 2évvel idősebb nálam) áll mártírarccal (szorosan) mellettem (inkább rajtam)…

Szemöldököm felszalad a sapkám alá, de úgy döntök, hogy hagyom szenvedni. Bakancsomat meg majd kipuccantom. Próbálom kitalálni a miértjét. Körülnézek: ülnek nálam sokkal fiatalabbak is, rondább cipőben. Lehet, hogy a sapkám nem tetszik? Vagy belőlem nézte ki csak, hogy felugrok, átadom a helyemet…? Megtenném, de kényszer alatt megkutyálódom. Sajnos, a dafke erőt vesz rajtam, és békésen ücsörgök tovább, lábamon a tízkilónyi nagybevásárlással. Ekkor a jólöltözött hölgy (szenesembert kenterbeverve) elkezdi az orrát szívni. Hangosan. A velem szemben ülő kislány is felkapja erre a fejét a matekkönyvéből. Összenézünk. Az ő szemöldöke is a sapkája alá keveredik. A hölgy még egyszer-, aztán még tovább szívja az orrát…

Előveszek a táskámból egy papírzsebkendőt, és kedves mosollyal nyújtom a hölgy felé.

Sosem látott undorral pillantott a zsebkendőre, majd sértődötten lekapta a lábamról a pakkját, és beljebbvonult…

2023. Karácsony

Csendesen ül az ágyam szélén, izületnyűtte kezével a lábamat simogatja, szemei a messzeségbe révednek, – tudom, hogy az emlékei között kutat, és hamarosan elkezd mesélni. Vagy énekelni. Ahogyan félévszázada is: simogatta a kék-zöld foltos lábamat, és bársonyos hangján énekelte a “Gyermekem, ó, aludj már…” kezdetű altatót. (Nagyon szép hangja volt. Nem örököltem.) Sosem tudtam meg a dalocska végét, mert az “…erdőben az őzikék”-nél én már zokogtam. Azóta is, mindannyiszor.

Hallgatok, nem akarom összezavarni, – és döcögősen bele is kezd a történetbe:

“…8-9 éves lehettem (1943-44), a Nagyanyám tanyáján zsúfolódtunk össze, mert a mi házunkat repesz-találat érte. Fent, a présházban magyar katonák bújtak, aztán amikor jöttek a nyilasok, kiborogatták a hordókat, és elmenekültek. Bokáig állt a bor. A nyilasok Apámat is fel akarták akasztani, mert a Kufärstein barátja volt. Újfehértón nagyon sok zsidó család élt. Az én barátnőm is az volt. Egy tüdőbeteg kislány. Vörös, göndör haja volt. Hatágú csillagot kellett hordaniuk. (Sok besúgó volt a városban.) Aztán mindőket elvitték. Senkit nem láttunk viszont. Apámat Szibériába vitték harcolni. Aztán jöttek az oroszok is. Rengetegen. Jöttek ezrével a Nagydorogi úton, meg a Kisdorogi úton is. Olyan húzott szemük volt. Kirgizek lehettek. Rettentő nagy lovakon ültek. Muraköziek talán. Vastag, nagy lábú lovak voltak. A nyilasok elmenekültek. Anyám nagyon szép fiatalasszony volt, mézszőke hajjal, világító kék szemmel. Nagykendővel bekötötte a fejét, és bekormolta az arcát. A kirgizek kiröhögték, hogy “cigánka”. A nagyanyám nagyszobájában rendezték be a rendelőt. Szanitécek, meg nővérek kötözték a sebesülteket. Nem tudtak magyarul, de mi biztonságban voltunk velük.

Aztán felköltöztünk az Ürömhegyre. Ahogy mentünk felfelé, nekem ömlött a vér az orromból. Nem bírtam a friss levegőt. Onnan Óbudára, a Berend utca 3-ba költöztünk, a Harisnyagyár közvetlen szomszédságába. Onnan jártam dolgozni a Fonógépgyárba. Marós voltam. 50 kg-os szerszámokat egyedül emelgettem. Nem segítettek a fiúk, mert irigyek voltak rám. Sztahanovista voltam, 700 (hétszáz!) százalékot teljesítettem a magam készítette segédszerszámokkal. Kaptam kitüntetést is, a gyárban nőként először. Jöttek fényképezni is, kirakták plakáton a fotómat a Nemzetinél. A Blahánál. A villamosról néztem meg magamat a plakáton, nem mertem odamenni. 18 éves voltam…”

Álltál-e már?

…zuhogó esőben, beleordítva a miértjeidet a viharba?

Kaptál választ?

Én igen.

Amikor lenéztem, és ott láttam az ázott kutyámat a lábaimnál, ahogy néz.

Utálja a vizet…

2018. november 25.
METRÓ,
szakadó esőben, vasárnap délelőtt:
– ázott verebekként gubbasztunk egymás mellett, próbáljuk elviselni a másik kipárolgásait.
Vagy olvasol, vagy a telefonodat babrálod, vagy ezek híján a szembenülők cipőit fixírozod (jó muri kitalálni a viselőjük kilétét anélkül, hogy az arcukba kéne bámulnod).
– Ülünk, párolgunk, fintorgunk, kussolunk…
A Nagyvárad térnél beúszik a képbe egy pár 45-ös kínaipiacos nájki, egy pár ünneplős luízvuttyon, meg ezek hozadéka 24-es méretben: ebédre igyekeznek a mamához.
– Leakkarokküjniiiii!!
Azonnal három pár – konszolidált – cipő rebben szét a szemközti ülés alól, Mézgáék legott le is heverednek.
A gyerek keresztben.
Majd elégedettségének hangot is ad.
Kibasz@tt hangosan.
– Lacika ne visíccsáámáá!
De.
Juszt is… Juszt(is) László…
(Ökölberándult arccal – mostmár őket nézem:
a gyerek fején zöld filcből Süsü sapka, alóla csak a takonycsík látszik ki. Ja?! Így én is ordítanék.)
– Lacikanemszabad! Nemkapolrántotthúst!
-Dee-eee-heee! Hüjevagy! Mamaad!
És visítás…
Kíváncsian nézem a többiek arcát: vajon más is szeretné-e Lacikát felrúgni műholdnak?
Legnagyobb meglepetésemre senkinek egy rosszalló pillantása sincs. Két nagymama-korú hölgy elnézően mosolyog az áldott gyermek felé, mások nemtörődnek…
Tehát a hiba az én készülékemben van.
Ez a megszokott?!
A nem-nevelés…?
Csendben felállok, átadom a helyem az egyik mosolygó nagymamának, és letakarodok a szerelvényről.

Utazás Földönkívülbe

2022. Július 20.

Blaha Lujza tér. Árnyékban 37°C. Nincs árnyék. A lendülettel, ahogy leszállok az enyhet adó 5-ös buszról, – futok is be a Bótba. Éhes vagyok, mindent akarok. Bent már nem… Kapok tőlem egy jégkrémet, és elégedetten lesétálok a sokszor megénekelt Aluljáróba. Lent már nem sétálok. Iparkodok. Szemek. Szagok. Pocsolya (jé, esett?! ja, nem!). Lépcsőn fel. Szarszag. Néznek. Mitnéznek? Sarokig futok, bentáll a Busz. Figyelőállásban szopogatom a jégkrémemet, látja a sofőr is a szándékomat. Félmosoly. Olyan megértő. Balra kuka, alatta hajdan-volt csokifagyi(?) maradékában boldog legyek dugnak. Érzem, ahogyan Valami bizsergeti a lábamszárát, és kúszik a szoknyám alja felé. Sasszé jobbra. Ránézésreszatír vigyora tolakodik az aurámba. Beszél. Földönkívüliül. A jégkrémes pálcikámat óvón kapom a dekoltázsomhoz, jelezvén: nincs semmi eladó. Sasszé hátra. Ránézésreszatír elbúcsúzik : “… nállak”, és a Busz felé fordul. Meglátja a kínai-magyar koprodukcióban közepesen rondára sikerült Lányt, és felszáll. Én nem. Pálcikát iktatom, és a Sofőr kérdő tekintetére megrázom a fejem. Otthagy. A járda olvad a talpam alatt ( itt még kilopták belőle, amit ki kellett). A következő buszon leülök, van légkondi. Izgatottan várom az Utazást. Gyűlnek a Földönkívüliek. Hangos-szagos performanszukkal igyekekeznek a kívülállókat megismertetni kultúrájukkal.

A határ a Golgota térnél van.

(Innen már nincs izgalom, de ha kitalálod, hogy melyik járaton ültem: meghívhatsz egy jégkrémre.)

Okosan élj!

Ittam Édesanyám intő szavait, mielőtt többszáz testvéremmel együtt utunkra bocsájtott volna. Én figyeltem, míg a többiek viháncoltak, unalmukban ficánkoltak, vagy tekeregtek. Édesanyánk elmondta, hogy mindnyájunknak kiválaszt egy szép lakást, ahol nekünk kell majd okosan berendezkednünk, és felkészülnünk az önálló életre. Nem lesz könnyű, bármennyire is annak tűnik – egyedül lakni ezután. Először is egy nagyon pici, kényelmetlen garzont kapunk, amiben mozdulni sem fogunk tudni. Türelemmel és szorgalommal kell kivárnunk a hosszú időt, amikorra tágassá, kényelmessé válik. Felhívta a figyelmünket a buktatókra: lesznek olyanok, akiknek mindenük odalesz egy fagykár, vagy vihar során. Azoktól már most, előre elbúcsúzott, néhány könnyet ejtve. Akik pedig trehányak lesznek, vagy nem elég türelmesek, azok bizony idő előtt pofáraesnek…

Szép szavai hálával töltöttek el. E hála csilloghatott szemeimben, midőn egy gyönyörű szilvát választott nekem lakni, – útravalóul.

Remegő gyomorral vettem birtokba a lakást. Moccanni sem bírtam, de nem is mertem. Csendesen rágódtam a jövőmön, amikor jöttek az első hírek a testvéreimről. Bizony sokukat elvitt az első vihar. Volt, aki bentfagyott. Később azok, akik hamar akartak éretté válni, nagyon csúnyán pofára estek. Ők cefreként végezték.

Én ügyeltem a házam külső megjelenésére is, belül pedig szép tágasra, porhanyósra rágtam. Édesanyám szavait vigyázva, igyekeztem nem túl hivalkodóra alakítani a szilvámat, nehogy a Kétlábú Szörnyeteg szeme megakadjon rajta. Mert az a Vég. A Szörnyeteg ezeregy módját tudja a magunkfajta kukacok kínzásának: lassú tűzön péppé főzni, forró sütőben fahéjjal felmart testünket ropogósra sütni, vízbefojtani, vagy csípős löttyé erjeszteni, amit aztán jókedvűen döntöget lefele a torkán, vagy csak egyszerűen kettéharap rettentő fogaival.

Eljött az augusztus, megérett az idő a saját családalapításra. Fájó szívvel csomagoltam, amikor egy napsütötte délutánon furcsa hangokat hozott a szél. Talán vihar lesz, megmozdult a fa. Aztán a feje tetejére állt minden. Kétségbeesve kapaszkodtam, de a mozgás nem szűnt. Hányingerem lett a félelemtől, de egyszer s mindenkorra eltökéltem, hogy a végsőkig küzdeni fogok az életemért.

Egyszerre a falak szétnyíltak, és soha nem látott fényesség terült szét az otthonomban. Vakon hadonásztam jobbra-balra, hátha elriasztom a betolakodót…

A Kétlábú Szörnyeteg volt az. Kétségbeesetten ordítoztam, átkokat szórtam rá, fenyegetően tekeregtem felé. A dühtől hatalmasnak és erősnek éreztem magam, kukacnyelven szidtam, fogaimat csattogtatva vicsorogtam felé.

És győztem! A Szörnyeteg megadta magát, visszazárta a falakat, és egy utolsó földrengést követően megérkeztem egy csendes, rothadó mennyországba…

• 

Te hogyan alszol?

Én fekve. Fogmosás után, időben elkezdem. Csakhogy sokszor hiába minden praktika, ha az álommanó szabadnapos. Vegyünk egy átlagos estét, amikor egyedül terülök, a kutya sem horkol, sőt, azt sem tudom, hol tért nyugovóra. Szóval fekszem, és elszántan aludni akarok: most kéne, amíg nem zsibbad a kezem. De, már kezdi. Vagy nem? Jé, nem! Juhhé, akkor mindjárt jön az álom. Oké, de akkor ne gondolkozz! Nem gondol… Miben is volt ez a mondat? Valami filmben? Nem mindegy? Úgyis mindent elfelejtesz. Nem is, mert a Julia Robertset meg azt az ősz hajú nyálgépet mindig megismerem. Hogy is hívják? Na ugye! Naaaa, Ricsárdgír! Az is hogy megöregedett. Mindenki megöregszik. Én is. Végrendeletet kéne írni. Ja. Hülye. Nem is vagyok hülye. De, de most aludjunk. Számoljunk bárányt. Egy, kettő, három, ez tök unalmas, meg hogy, amikor mindig cirkulálnak. Akkor a sarkokat. De azt minek, amikor csak négy van, meg úgyse látom. Szemüveg? Azzal se. Fönt is van sarok. Az is négy. Csoki. Kimegyek csokiért. Ahhoz fel kell kelni. Fel fog ébredni a kutya, aztán nem tudok tőle aludni. Hol a kutya? Megfordulok, megnézem. Olyan cuki, ahogy hátranyújtott lábbal alszik. A tappancsai, jajj! Imádom. Mindjárt megdögönyözöm. Aludjál már, mindjárt csörög az óra! Hány óra? Nem fogom kialudni magam. Hol a telefonom? Nem látok. Villanyt kéne kapcsolni. Nincs kedvem. Aluggyámáá! Visszafordulok. Jó ez a matrac. A gödröcskéibe pont jól beleillik a térdem. Aloe verás. Vera. Kit is ismerek, aki Vera? Ja! A Veca. De rég láttam. Mi lehet vele? Holnap írok neki. Fel kéne írni, mert elfelejtem, hogy írjak. Nem látok. Aluggyá. Ketyeg az óra. Nem is ketyeg. Egy hete nem húztam fel. Pedig szeretem a hangját. Fel kellene mászni, felhúzni. Felébred a kutya. Naés, holnap alhat. Aluggyámááá. Mingyá. Bezzeg, ha Ő most itt horkolna, akkor arra lehetne fogni. Mindig az alszik el előbb, aki horkol. De engem nem is zavar. Lehet, hogy pont az hiányzik? Melegem van. Ja, nincs. Nyitva az ablak? Aha, nyitva. Akkor fázom. Betakarózom. Így tényleg melegem van… Öltözzek? Vetkőzzek? Nem is olyan régen ilyenkor kezdtünk készülődni a buliba. Buli. Chöhh. Este már az utcára sem megyek ki. Kocsmába sem járok. Pedig néha jólesne lealjasodni. Whehhe… El kéne adni azt a sok ruhát. Mindjárt lenne két üres szekrény. A szekrényt meg lefesteném. Mondjuk zöldre. De milyen zöldre? Jaj, most láttam egy szép színt. Hol is? Fel kellene írni mindent. Elfelejtettem. Öregszünk. Végrendelet. Megfordulok…

A Second Lady

“Okosvagyszépvagy, okosvagyszépvagy…” mantrázta tükörképének. Kezében megállt a 24karátos hajkefe, ahogy elrévedt az elmúlt egy év történései felett. Kemény menet volt: a gyomorforgató alkudozások, miközben titkolózni kellett, az állandó hányinger, mialatt boldog mosolyt kellett színlelni, a megvető pillantások sortüze, – de már a finisben van, mert nem csak szép, de okos is. A hírnévért meg kell dolgozni, és ő keményen dolgozott: eltűrte a nárcisztikus majmot is, meg a többi idiótát, csak a neve ne merüljön feledésbe. Nem merült, sőt!

” Megmutattad nekik! Több az irigyed, mint a barátod!” – kacsintott a tükörbe. Keze kéjesen siklott egyik hálóingről a másikra, – mindegyik kínai hernyóselyemből készült, 26.9 karátos aranyszállal hímezve, egyedi megrendelésre. Minden napra más mintájú: a gázrózsás, a gázcsapos, a gázórás, a gázkulcsos, a gázszámlás, a gázpalackos és a gázgyűrűs. A gyűrűs majd a nászéjszakára. A számlás? Hmmm…azt megtartja a végelszámolásra. Amikor kimondják a válást, és a nevén lesznek a kialkudott alapítványok. A TV-csatornák. Ja, és az új haciendát is akarja. Mégiscsak megdolgozott érte! Kicsit sajnálta, hogy nem sikerült a First Lady státuszt kikönyökölnie, de még ki tudja, mit hoz a jövő.

Ő lesz a Second Lady. Az sem rossz.

Belebújt a gázrózsa-mintásba, lehúzta az üveg alján lötyögő maradék Moet et Chandon-t (“Ezdeszar”), és lekapcsolta a villanyt.

Sötétben tipegett az ágy felé, Brad Pittet vizionálva a fújtató takaróhalom alá.

Vártalak

A hosszú csend után először csak a sejtés érkezik: jönnöd kell…

Aztán váratlanul betoppansz, nem hagyva időt a felismerésre. Meglepsz. Talán szórakoztat az ideges kapkodásom. Talán nem szereted a megszokást…

Álmodtam veled. Érezni véltem, ahogy átsuhansz a szobán, lágyan megérintve az arcomat. Kezdődik, gondoltam, és reggel lázas keresésbe kezdtem. Lábujjhegyen lopakodva, álmosan fürkészek: hol lehetsz? Hiszen éjjel itt voltál! Vártalak is.

Még nem tudom, mit mondok, ha végre a szemedbe nézhetek. Mindig elakad a szavam, ha meglátlak. Hiába várlak, váratlanul lepsz meg…

Azt hiszem, most is csak lefújlak poloskaírtóval, és lehúzlak a wc-n…

Gyermeknapra

Magamnak…

Neked – és tulajdonképpen MINDENKINEK, aki gyerek. Mert hiszen azok vagyunk – és akarunk maradni az idők végeztéig. A gyermekkor hamar elröppen, és sokáig nem is hiányzik, hiszen alig vártuk, hogy Felnőttek legyünk egyszer…

Sokáig hittem, hogy jó felnőttnek lenni, hogy a legjobb dolog azt csinálni, amit akarok, – aztán eljött az idei év… 2020…

Amikor otthon ülve aggódunk a szüleinkért, és nem ők miértünk. Nem bújhatunk Anyu kötényébe, és ő nem simogathatja a buksinkat vigasztalóul. Mert felnőttünk. Mert felelősek vagyunk. Vagy mert már nincs is kiért…

2020. Gyermeknap… Útközben egyszem, ici-pici Anyukámhoz eszembe jutnak azok a régi, május végi vasárnapok, amikor a reggeli kakó-vajaskalács után szépen felöltöztettek bennünket az ünneplő ruhánkba: szandál fehér, térdig érő pamutzoknival ( ha a zokniban tartott is még a gumi, akkor is lecsúszott, és délutánra már senki nem rángatta a helyére, mert minek), amihez kislányoknak kantáros rakottszoknyácska, kisfiúknak kantáros hónaljgatyácska illett. Kivillamosoztunk a Margitszigetre, ahol csodás dolgok történtek: hurkapálcára rajzszegezett színes papírforgóval rohangálhattunk, ebédre bugyirózsaszín vattacukorral kenhettük össze az ünneplő ruhánkat, visítozhattunk a szökőkútból kifröccsenő víz alatt, messziről kiabálhattuk a megkövesedett költőbácsik neveit, táthattuk a ragacsos szánkat a gyönyörű virágos kertben, új pajtásokat szerezhettünk, akiknél volt piros pöttyös labda, vagy tollasoztunk velük, amíg a szüleink összebarátkoztak az ő szüleikkel. Este egyikőnknek sem kellett hosszú mesét olvasni…

Ma Anyukám a kapuban várt, pedig az állandó fájdalomtól alig tud járni. Valami huncut mosolyt véltem felfedezni az arcán, – de nem mehettem közelebb, puszi sincs. Leraktam a csomagomat, addig ő előretipegett a konyhába… Mosolyogva nézte, ahogy bekukkantok a letakart vájlingba: fánkot sütött! Hajnalban kelt, hogy mire megérkezem, készen legyen. Megszórta porcukorral, és a baracklekvár is az asztalon várt.

Gyerek akarok lenni még nagyon sokáig. Gondtalan. Akinek felhúzzák a macskazokniját. Akinek forgót vesznek, és fánkot sütnek. Akinek van, aki még fánkot süt…

A fotón Erdélyi Gábor úr és Bátyja mosolyognak abból az időből, amikor még jó volt gyereknek lenni (természetesen macskazokniban és kantáros hónaljgatyókában). Hálás köszönet érte.❤